- Milyen legyen? Sajtos, sonkás, vagy gombás? - kérdezte kissé közönyösen a kissé unott képű üzletember-félét a kissé elálló fülű, kissé szemüveges pincér a kissé eldugott, sétálóutca mögötti pizzériában. A fehér terítős asztalnál ülő szürke öltönyös - és kissé pocakos - úr pedig erre a kérdésre habozás nélkül rossz választ adott.

- Ananászosat - mondta fölényesen, tekintetével szinte kettévágva a fiatalembert és ezzel a szóval az eseményeket tudtán kívül önmaga ellen fordította.

- Ilyen nem szerepelt a lehetőségek között, uram - próbált - nem túl nagy meggyőződéssel ugyan - minden későbbi dolgot visszaterelni a helyes vágányra a szemüveges, pedig tudta, hogy erre nagyjából annyi esélye van, mint arra, hogy nem lesz nedves a gatyája, ha a széllel szemben végzi a dolgát. Az előtte ülő személy ugyanis rettentő makacsnak látszott (és az is volt). Mindennek tetejébe ráadásul - és ezt szegény felszolgáló nem is sejthette - egy tuti üzlet megkötését jött egy finom ebéddel megünnepelni, amit alig egy órával azelőtt sikerült nyélbe ütnie és ami után egy óriásit szeretkezett a kissé korosodó, de azért szőke titkárnőjével (és ugyanezt tervezte estére a feleségével is). Egyszóval boldog volt és nincs rosszabb egy boldog üzletembernél. Ebben az esetben sem volt ez másképp.

- Én ananászos pizzát szeretnék enni - szögezte le az öltönyös öklével finoman meglegyintve az asztalt (éppen csak annyira, hogy a pincér észrevegye ezt és, hogy a két légy, amely addig békésen üldögélt a terítőn eltűnjön a közelből). Az elálló fülű mindent értett. Ellenkezni annyit érne, mint nagyot köpni egy nyállal teli vödörbe.

- Rendben, uram. Ha ananászosat szeretne, ananászosat fog kapni - mondta. Szavai valahol az illem és a düh határán fogantak, de nem léptek át egyik oldalra sem. Jegyzetelt valamit a kezében szorongatott kissé gyűrött füzetébe és elindult hátra, a konyha felé. Félúton járhatott, mikor visszafordult a villáját már éhesen markolászó vendéghez.

- Így egy kicsit tovább fog tartani a dolog, mert el kell mennie valakinek ananász konzervért. Remélem ez nem okoz problémát.

Az asztal felől valamiféle meghatározhatatlan morgás hallatszott, ami igazából bármilyen szó lehetett. A pincér úgy döntött, „nem”-nek veszi és pár pillanat múlva eltűnt a lengőajtó mögött.

A terem egyébként - az öltönyöst és a „zümmögőket” leszámítva - üres volt. Ahogy általában mindig. Kis hely volt, szolid árakkal és egy kissé talán lerobbant is, mivel a legyek nemigen szoktak fizetni vevő meg ritkán akadt. Akkor tehát szerencsés nap volt. A vendég az egyik sarki asztalnál ült majdnem teljesen szemben a konyha ajtajával (ahonnan ínycsiklandó illatok kezdtek kifelé szállingózni). Finoman húzogatta a műanyag terítőt és végiggondolta a napját. Borostás állán furcsán csillogott a halvány neonfény, szája szélén pedig hamiskás mosoly jelent meg, ahogy a tervezett esti programjára gondolt. Nem szerette, de kívánta feleségét. Maga elé képzelte testét és melege is lett hirtelen.

- Ez az átkozott ventilátor is épp most ragad be - morgott a plafonról csüngő hűtő-alkalmatosság felé, amelynek igazából csak díszítő funkciója volt és olyan évszázados por ült rajta, hogy az embernek az az érzése támadt, soha nem is használták sehol. Nagyon éhes volt már. Utoljára reggel kapott be pár falatot munkába menet. Azóta semmi. Úgy korgott a gyomra, hogy nagyot harapott a levegőbe, mikor a készülő pizzatészta illata megcsiklandozta az orrát. Kezdte magát furán érezni. Ki is gombolta a gallérjánál kicsit koszos inge legfelső gombját és kitöltött magának egy pohár vizet az előtte levő teli üvegkancsóból. Kortyolt egy nagyot. A hűs víz megnyugtatta egy időre. Körülnézett. A könnyű műanyag székek egykedvűen várták, hogy valaki végre rájuk telepedjen. Tekintete továbbsiklott. A bejárati ajtó üvegén keresztül az utcára lehetett látni. Csepegni kezdett odakint az eső. Esernyős alakok jöttek-mentek az épület előtt. Két fekete kabátos be is lépett az ajtón. Ernyőjüket elegánsan összecsukták (a mozdulatot tanítani kellene!), kicsit lerázták és a falhoz támasztották. Az öltönyössel szembeni sarokban foglaltak helyet. Harminc körüliek lehettek. Az egyikük sötétített szemüveget viselt.

A konyha ajtaja hirtelen kivágódott és a pincér fiú lépett ki rajta a tőle - úgy látszik - elválaszthatatlan jegyzetfüzetével.

- Mikor lesz kész a pizzám? - kérdezte a zakós rögtön, ahogy meglátta az elálló fülűt. Az két lépés között elég lezseren válaszolt.

- Mindjárt.

Közben odaért a két férfi asztalához.

- Mit parancsolnak az urak?

- Két sajtos-sonkás pizzát kérnénk.

- Két sajtos-sonkás pizza. Rendben, azonnal hozom.

Ismét felírta magának a rendelést (pedig ezt még egy hülye is meg tudta volna jegyezni, amíg visszaér a konyhába és elmondja a szakácsnak, azután meg már úgysem az ő dolga emlékezni rá) aztán sarkon fordult és eltűnt az ajtó mögött.

Az első vendég alaposan szemügyre vette a másik kettőt. Nem voltak túl elegánsak és a ruhájuk színe miatt amolyan temetkezési vállalkozónak tűntek. Megpróbált az arcukra fókuszálni és ekkor tűnt fel neki az, hogy mintha ők meg őt bámulnák. A szemüveges egész biztosan rámeredt és nem is mozdult, a másik pedig elég sűrűn tekintgetett abba az irányba. Először arra gondolt, ez egy figyelmeztetés lehet neki, hogy másfelé pillantgasson. Meg is tette ezt. De továbbra is érezte magán a tekinteteket.

- Bosszantani akarnak - suttogta maga elé, de erről ő sem volt teljesen meggyőződve. Rossz érzések kezdték hatalmukba keríteni. Nem emlékezett arra, hogy látta volna már ezeket az alakokat. Végiggondolta a napját, de semmi nem ugrott be. Aztán agyában lepergette egész üzleti pályafutását, kikkel találkozott, miket írt alá, ki ajánlott neki üzletet satöbbi, így sem jutott azonban előbbre. Egyre idegesebb volt. Éhsége elszállt, homloka gyöngyözni kezdett. A pincér közben kihozta a két sajtos-sonkás pizzát. Nem is kérdezte, hogy az övé hol van. Átkozta magát, amiért nem ilyen egyszerűbbet kért, mert akkor már rég végzett is volna vele, mire ezek belépnek. De már mindegy volt. Minden. A másik kettő evés közben is fel-felpillantott rá. Az egyikük egy pillanatra megállt, letette a villát és a kabátja alá nyúlt. Ebben a pillanatban a szemközti sarokból felugrott az öltönyös és eszeveszett sebességgel kirohant a bejáraton. Egy másodperccel azelőtt, hogy az elálló fülű - bebillentve megint a konyhaajtót - hozta volna a pizzáját. Nagyot is nézett szegény, mikor hiába kereste a vendéget.

- Felugrott és elrobogott - mondta neki az egyik fekete kabátos belső zsebéből egy zsebkendőt kihúzva. Megtörölte vele a homlokát és folytatta.

- Pedig átkozottul ismerős volt. De hiába néztem, nem tudtam rájönni honnan.

- És a barátja sem? - kérdezte a pincér.

- Én vak vagyok - válaszolta az.

- Elnézést, nem tudtam…

- Nem tesz semmit.

Az elálló fülű egy pillanatra még a sarokban üresen álló székre tekintett, majd visszaindult. Útközben egy jót harapott az ananászos pizzából.